Másfél évtizedes gerillaháború után 1975 novemberében kiáltották ki az egykori portugál gyarmat, Angola függetlenségét. A függetlenségpártiakat (három csoport volt, két jobboldali és egy kommunista) csak a közös ellenség tartotta össze, egyébként máshogy képzelték a jövőt és már a függetlenség kivívása előtt egymásnak estek. Ez persze összefüggött a hidegháborúval, mindhárom pártnak volt külföldi szponzora (a jobbosoknak Dél-Afrika és Zaire, az egykori Belga-Kongó). A lengyelek odaküldtek egy tudósítót, hogy tisztábban lássák, mi történik.
Az „Afrika-szakértő” Ryszard Kapuscinski három hónapig lakott a főváros, Luanda egyik szállodájában. Ez (mármint az, hogy odautazik valaki) ritkaságnak számított.
„Esténként a város felett repülőgép szállt el, s röpcédulákat szórt. […] A röpcédulák szerint Holden Roberto [az egyik antikommunista vezér] csapatai Luanda alatt állnak, s akár már holnap bejöhetnek […] felhívják a lakosságot, öljenek meg minden oroszt, magyart és lengyelt, akik az MPLA egységeit irányítják, s akik az egész háborút okozzák […] az egyetlen kelet-európai [az országban] én voltam”
Luanda hosszan haldokolt, sorra eltűnt minden, ami egy városban megszokottnak számít. Mindenki biztos volt benne, el fog esni és kő kövön nem marad. Csak azok nem mentek el, akik lecsúsztak a hazaútról, eleve nem volt hová menniük, esetleg abban reménykedtek, az MPLA vereséget szenved. Nem voltak se kutyák (elhagyták a várost), se macskák (elvitte őket egy járvány vagy mérgezés). A végén már csak a hátrahagyott holmik álltak ládákban, amit (talán) majd elvisz egy hajó.
Kapuscinski úgy döntött, inkább kimegy a frontra, csakhogy ezzel volt egy kis gond.
„Senki sem tudta pontosan meghatározni, hol a front, még a vezérkariak sem. Közlekedés vagy összeköttetés nem volt. […] kezdő partizánok magányos kis egységei […] hol itt, hol ott bukkantak fel, minden tervszerűség és elgondolás nélkül.”
Az utakon mindenhol őrségek álltak, sorompókkal – csak éppen nem lehetett tudni, melyik oldalhoz tartoznak, és ha valaki véletlenül rosszul köszönt nekik (a kommunisták bajtársnak/elvtársnak, az ellenségeik testvérnek szólították egymást), már áshatta is a sírját.
Az újságíró ellátogatott egy frissen visszafoglalt városba, ahol a fogolytáborban őrök és foglyok úgy vitatkoztak a fociról, mintha nem is lenne háború és szögesdrót.
„A foglyok és az őrök között élénk beszélgetés folyt: a tegnapi meccs eredményén vitatkoztak. […] a luandai stadionban a Benfica 2:1-re megverte a Ferroviariót. A Ferroviario csapata két éve nem szenvedett vereséget, most pedig saját szurkolói is kifütyülték […] azért kapott ki, mert legjobb csatára, Chico Gordo, a gólkirály otthagyta […]
Megnyerhették volna a meccset.
Dehogy nyerhették volna.
Micsoda, hogy Chico Gordo! Norberto sem rosszabb, mégis kikaptak!
Norberto!? Norberto a nyomába se ér.
A fiúk vitatkoznak […] De a választóvonal nem azonos a betonkorláttal. […] Ilyen vita közben az ember mindenről megfeledkezik.”
Focimeccs. FORTEPAN / PÉTERFFY ISTVÁN (142097)
Egy másik utazás során (délen) Kapuscinski és a véletlenül hozzá csapódott portugál forgatócsoport megütötte a főnyereményt, ugyanis rábukkantak a tökéletes címlaplányra.
„Monti [a parancsnok] kedveskedni akart velünk, s egy Carlotta nevű lányt adott mellénk katonai kíséret gyanánt. […] Tulajdonképpen Carlotta jelenléte döntötte el, hogy a forgatócsoport […] elindul a frontra. […]
Carvalho, az operatőr leveszi Carlottát, háttérben a kiégett házakkal, majd az imponáló, buja növényzettel. Ezt mind bemutatják majd Portugáliában […] Lengyelországban pedig a fényképe jelenik meg.”
Beesteledett és vissza kellett menniük.
„Mindannyian elégedettek vagyunk, voltunk a fronton, filmeztünk és fényképeztünk, élünk. […] Későn érünk Benguelába, megtaláljuk az egyetlen nyitva tartó büfét […] kocsi bukkan elő […] fáradt, piszkos katona ugrik ki […] Közli, hogy mindjárt elutazásunk után megtámadták Balombót, s hogy feladták a városkát […] Carlotta elesett.
Szó nélkül felálltunk az asztaltól, és elindultunk a kihalt utcán. Mindenki magába merült, nem volt miről beszélni.”
Kapuscinski ezek után megint el akart látogatni délre, de most jóval messzebbre.
„nem volt engedélyem, mert a déli frontra, amely a leggyengébb […], nem engedtek senkit. De azt gondoltam, hogy majd csak lesz valahogy. […] nem írhatok olyan emberekről, akikkel nem éltem át együtt legalább egy kis részét, amit ők átéltek.”
Kiment Benguela repülőterére, fellopózott egy gépre, ami a déli front parancsnokságára tartott és meghúzta magát a sarokban. A frontparancsnokságon rögtön megkapta a papírokat és felrakták egy teherautóra, ami utánpótlást szállított egy helyőrségnek a dél-afrikai határnál – négyszáz kilométerre és bármikor jöhetett egy rajtaütés. Végül megúszták, csak az újságíró zsebében lévő cigaretta rohadt szét a hőségben.
„Hozzátok be a délről jött embert, parancsolja Farrusco […] Végsőkig kimerült, rettegő portugál jön be. […] Egy hete menekült el családjával együtt Namíbiába. […] elhatározta, hogy visszajön, mert [itt maradt] az anyja […] azt mondta, ő nem megy sehová, továbbra is süti a kenyeret, mert arra mindig szükség van. […] süket, és nem érti, hogy háború van, a kora miatt már semmit sem ért azon kívül, hogy ameddig világ a világ, az embereknek kenyér kell, […] jöjjön vissza, s hozzon lisztet.”
Nemcsak lisztet hozott, hanem rossz híreket is.
„azt mondják, nemsokára Angolára támad Dél-Afrika […] talán ma, talán holnap […] Páncélkocsijaik és repülőgépeik vannak, s elfoglalják Luandát. Honnan tudod, kérdezte Farrusco. Ezt mondja minden portugál, […] bár ez titok. Windhoekban dél-afrikai tisztek jöttek a táborba, s azt kérdezték, ki volt már katona, s aki jelentkezett, azt elvitték”
Kapuscinski visszament a hírekkel Luandába, de senkinek se tudott szólni, mert szombat volt.
„Este bejött hozzám Oscar [a szálloda tulajdonosa], s egy cédulára írt telefonszámot hozott, hívjam fel […] A vonal túlsó végén mély férfihang […] a kiejtésből rájöttem, hogy kubaival beszélek. […] Kérdeztem az illetőt, kicsoda és mit csinál itt, azt gondoltam, riporter […] azt mondta: ember, ne kérdezz annyit, mert aki sokat kérdez, az a kelleténél több választ is kaphat. […] Találkozunk a szobádban […] egy óra múlva.
Két civil jött […] Most voltál délen? […] És mi van délen? […] Előbb mondjátok meg, kik vagytok. […] a hadseregből vagyunk. A tanácsadók csoportjából.”
Kubai katonák (Wikimedia Commons)
Az újságíró véleménye az volt, hogy a „tanácsadók” ebben a helyzetben semmit sem érnek.
„a dél-afrikai hadsereg már bent járhat valahol Angolában. Egyébként mit segít az a néhány ember? Azoknak erős, reguláris hadseregük van. Sok a páncélkocsijuk, és erős a tüzérségük. […] Az MPLA-nak meg nincs fegyvere. […] Azonkívül ennek a háborúnak a sorsát a múlt terheli. Ebben az országban a feketék ötszáz évig minden háborút elvesztettek a fehér emberrel szemben. […] félni fog[nak] a délről jött fehér hadseregtől.
Egyetértettek azzal, hogy a helyzet nehéz. […] Kérdeztem, jön-e nagyobb segítség. Nem tudták. […] Csak most érkeztek, és az itteni hadsereget kell kiképezniük, de a mi fogalmaink szerinti hadsereg itt nem létezik. […] szétszórt, laza egységek vannak. Lesz idő arra, hogy ebből hadsereg váljék? Amazok Luandától húsz kilométerre állnak.”
Zaire hadseregétől nem kellett tartani, Mobutu ugyanis pont az invázió előtt rendelt el tisztogatást a hadseregben. Dél-Afrika viszont annál nagyobb veszélyt jelentett – egyszerűen átgázoltak mindenen (az volt a terv, hogy egy villámhadjáratban még a függetlenség kikiáltására kitűzött időpont előtt beveszik Luandát). Kapuscinski úgy értesült erről, hogy az egyik éjjel beesett hozzá három ismerőse a déli frontról (először azt hitte, Holden Roberto emberei jöttek érte).
„Mi van a déli fronton? […]
Nincs déli front […] már Benguela alatt járnak. A másik oszlop már megindult Luanda ellen. […] Hatalmas tűzerővel rendelkeznek. Sok páncélfegyverük, erős tüzérségük van. […] Nincs mivel harcolnunk. Az embereink nincsenek arra felkészítve, hogy reguláris hadsereg ellen harcoljanak. […] Panhard páncélkocsijaik vannak, nagyon gyorsak. Mozgékonyak, és kiválóan ismerik a terepet. […] Mindenhol ott vannak és mégis sehol. […]
Mikor érnek Luandához?
Talán néhány nap múlva.”
Ebben a helyzetben az újságíró szerint nem az elnök volt a legfontosabb ember, nem is a hadügyminiszter, valamelyik tábornok vagy egy kubai tanácsadó.
Az egyik „kulcsember” az angolai légierőben szolgált, egy 1943-as évjáratú DC-3-as teherszállító gépet vezetett. Ha éppen össze tudtak kaparni valami lőszert, élelmet, ő vitte el a körülzárt városokba és elhozta a súlyos sebesülteket. Feltéve, ha a városok még nem estek el, amiről senki sem tudott és ő is csak akkor, amikor lőtávolságon belülre ért. Ha a gép meghibásodik, vagy a pilóta meghal, mindent fel kell adni.
Egy DC-3-as valahol Olaszországban, 1944. Imperial War Museum, NA 17240
A másik egy mérnök. Egyedül ő tudja karbantartani a szivattyúállomást, ami Luanda vízellátását biztosítja. Az ellenség folyton lőtte a szivattyút, ami minden találatnál leállt. A város nem bírta volna öt napnál tovább víz nélkül. Ha a mérnök meghal, meg kell adniuk magukat, mielőtt szomjan halnak.
A városban a legkülönfélébb (rém)hírek keringtek, senki se tudott semmi biztosat…
„percenként jött be valaki a szállodába […] mesélte, […] már a város határában vannak [a dél-afrikaiak]. Egyesek szerint a [páncél]kocsik sárgára, mások szerint zöldre vannak festve. Különféle számok keringtek […] Semmit sem lehetett ellenőrizni […] Oscar kiakasztotta a portán Angola térképét. Vitatkozó emberek tömege állt előtte. Mindenki meg akarta mutatni, szerinte hol áll a front […] Nem volt két ember, akinek a helyzetről azonos képe lett volna. Néhány nap múlva a térképen matató ujjak százai letörölték a városokat, az utakat és a folyókat.”
A kubaiak katonákat küldtek Angolába (Kapuscinski látta is az első gépeket, amik leszálltak), ennek hála sikerült kihúzni a függetlenség kikiáltásáig.
„A Tivoliban Oscar elővette a páncélszekrényből az erre az alkalomra tartogatott pezsgőspalackot, majd egy üveg whiskyt is. […] Ahelyett, hogy nyugalmat és örömöt öntött volna belénk, az alkohol fokozta fáradtságunkat […] Oscar […] részegen, elkeseredetten szólalt meg: ha így néz ki a függetlenség, akkor én főbe lövöm magam.”
Forrás:
KAPUSCINSKI, RYSZARD: Sürgönyök. Futballháború (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988.) 220-306.
